A mélyben néma, hallgató világok,
üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háborúba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod befonja álmom,
s szivemben nappal ujra megtalálom,—
hát hallgatok, míg zsong körém felállván
sok hűvös érintésü büszke páfrány.
Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most bujdokolsz a tájban és szememre
belülről lebbensz, így vetít az elme;
valóság voltál, álom lettél ujra,
kamaszkorom kútjába visszahullva
féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,
a hitvesem leszel,—remélem ujra
s az éber lét útjára visszahullva
tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom,—
csak messze vagy. Túl három vad határon.
S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?
A csókjainkról élesebb az emlék;
sodákban hittem s napjuk elfeledtem,
bombázórajok húznak el felettem;
szemed kékjét csodáltam épp az égen,
de elborult s a bombák fönt a gépben
zuhanni vágytak. Ellenükre élek,—
s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
fölmértem s mégis eltalálok hozzád;
megjártam érted én a lélek hosszát,—
s országok útjait; bíbor parázson,
ha kell, zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,
s a folytonos veszélyben, bajban élő
vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
a 2×2 józansága hull rám.
(Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben, 1944. augusztus-szeptember/)
üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háborúba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod befonja álmom,
s szivemben nappal ujra megtalálom,—
hát hallgatok, míg zsong körém felállván
sok hűvös érintésü büszke páfrány.
Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most bujdokolsz a tájban és szememre
belülről lebbensz, így vetít az elme;
valóság voltál, álom lettél ujra,
kamaszkorom kútjába visszahullva
féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,
a hitvesem leszel,—remélem ujra
s az éber lét útjára visszahullva
tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom,—
csak messze vagy. Túl három vad határon.
S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?
A csókjainkról élesebb az emlék;
sodákban hittem s napjuk elfeledtem,
bombázórajok húznak el felettem;
szemed kékjét csodáltam épp az égen,
de elborult s a bombák fönt a gépben
zuhanni vágytak. Ellenükre élek,—
s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
fölmértem s mégis eltalálok hozzád;
megjártam érted én a lélek hosszát,—
s országok útjait; bíbor parázson,
ha kell, zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,
s a folytonos veszélyben, bajban élő
vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
a 2×2 józansága hull rám.
(Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben, 1944. augusztus-szeptember/)
inviata da Riccardo Gullotta - 13/7/2020 - 11:42
Lingua: Italiano
Traduzione italiana / Olasz fordítás / Italian translation / Traduction italienne / Italiankielinen käännös
Edith Bruck
Edith Bruck
Breaking of Continuity , 1998 - Michael Rogatchi
LETTERA ALLA MOGLIE
Nei mondi taciturni della profondità muta
il silenzio urla nel mio orecchio, lancio un grido,
ma non può rispondermi nessuno dalla distante
Serbia svenuta in guerra
e tu sei lontana. La tua voce intreccia il mio sogno –
e di giorno la ritrovo di nuovo nel mio cuore –
dunque taccio, mentre mi ronzano attorno ritte
tante felci orgogliose dal tocco fresco.
Non so più quando potrò vederti di nuovo,
tu che eri certa e pesante come il salmo,
e bella come la luce, bella come l’ombra,
colei che ritroverei anche da cieco e muto,
ora ti nascondi nel paesaggio e affiori dall’interno
nei miei occhi, è così che ti proietta la mente;
eri realtà, e sei diventata di nuovo sogno,
ricadendo nel pozzo dell’adolescenza
Ti interrogo geloso, mi ami?
un giorno alla fine della mia giovinezza
sarai la mia sposa, spero di nuovo –
torno in me,
so che lo sei. Sposa e amica –
solo sei lontana. Oltre tre confini selvaggi.
E sta già arrivando l’autunno. Anche l’autunno mi dimentica qui?
Dei nostri baci il ricordo è più acuto;
avevo creduto nei miracoli e ho dimenticato i loro giorni,
squadre di bombardieri sfilano sopra di me;
stavo ammirando nel cielo l’azzurro dei tuoi occhi,
ma s’è annuvolato, e le bombe in alto dagli aerei
avevano voglia di precipitare. Vivo contro di loro –
e sono prigioniero. Ho ponderato tutto quello in cui spero,
ciò nonostante so che ti ritroverò,
ho percorso per te la lunghezza interminabile dell’anima –,
e strade di paesi; se serve con una magia attraverserò
braci di porpora, fiamme che precipitano, ma tornerò;
se serve sarò coriaceo, come il callo sull’albero,
mi tranquillizza la calma degli uomini selvaggi
che vivono nei guai e in pericolo costante,
aspirando alle armi e al potere,
e come un’onda fredda
mi cade addosso il buon senso del 2 x 2.
(Lager di Heidenau, monti sopra Žagubica, Agosto-Settembre 1944)
Nei mondi taciturni della profondità muta
il silenzio urla nel mio orecchio, lancio un grido,
ma non può rispondermi nessuno dalla distante
Serbia svenuta in guerra
e tu sei lontana. La tua voce intreccia il mio sogno –
e di giorno la ritrovo di nuovo nel mio cuore –
dunque taccio, mentre mi ronzano attorno ritte
tante felci orgogliose dal tocco fresco.
Non so più quando potrò vederti di nuovo,
tu che eri certa e pesante come il salmo,
e bella come la luce, bella come l’ombra,
colei che ritroverei anche da cieco e muto,
ora ti nascondi nel paesaggio e affiori dall’interno
nei miei occhi, è così che ti proietta la mente;
eri realtà, e sei diventata di nuovo sogno,
ricadendo nel pozzo dell’adolescenza
Ti interrogo geloso, mi ami?
un giorno alla fine della mia giovinezza
sarai la mia sposa, spero di nuovo –
torno in me,
so che lo sei. Sposa e amica –
solo sei lontana. Oltre tre confini selvaggi.
E sta già arrivando l’autunno. Anche l’autunno mi dimentica qui?
Dei nostri baci il ricordo è più acuto;
avevo creduto nei miracoli e ho dimenticato i loro giorni,
squadre di bombardieri sfilano sopra di me;
stavo ammirando nel cielo l’azzurro dei tuoi occhi,
ma s’è annuvolato, e le bombe in alto dagli aerei
avevano voglia di precipitare. Vivo contro di loro –
e sono prigioniero. Ho ponderato tutto quello in cui spero,
ciò nonostante so che ti ritroverò,
ho percorso per te la lunghezza interminabile dell’anima –,
e strade di paesi; se serve con una magia attraverserò
braci di porpora, fiamme che precipitano, ma tornerò;
se serve sarò coriaceo, come il callo sull’albero,
mi tranquillizza la calma degli uomini selvaggi
che vivono nei guai e in pericolo costante,
aspirando alle armi e al potere,
e come un’onda fredda
mi cade addosso il buon senso del 2 x 2.
(Lager di Heidenau, monti sopra Žagubica, Agosto-Settembre 1944)
inviata da Riccardo Gullotta - 13/7/2020 - 11:49
Lingua: Inglese
English translation / Angol fordítás / Traduzione inglese / Traduction anglaise / Englanninkielinen käännös:
Thomas Ország-Land
Thomas Ország-Land
LETTER TO MY WIFE
Mute worlds lie in the depths, their stillness crying
inside my head; I shout: no-one’s replying
in war-dazed, silenced Serbia the distant,
and you are far away. My dreams, persistent,
are woven nightly in your voice, and during
the day it’s in my heart still reassuring –
and thus I keep my silence while, profoundly
detached, the cooling bracken stirs around me.
No longer can I guess when I will see you,
who were once firm and sure as psalms can be – you,
as lovely as the shadow and the light – you,
whom I could seek out mute, deprived of sight – you,
now with this landscape you don’t know entwined – you,
projected to the eyes, but from the mind – you,
once real till to the realm of dreams you fell – you,
observed from my own puberty’s deep well – you,
nagged jealously in my soul for a truthful
pledge that you love me, that upon the youthful
proud peak of life you’ll be my bride; I’m yearning
and then, with sober consciousness returning,
I do remember that you are my wife and
my friend – past three wild frontiers, terrified land.
Will autumn leave me here forgotten, aching?
My memory’s sharper over our lovemaking;
I once believed in miracles, forgetting
their age; above me, bomber squadrons setting
against the sky where I just watched the spark and
the colour of your eyes – the blue then darkened,
the bombs then longed to fall. I live despite them
and I am captive. I have weighed up, item
by painful item, all my hopes still tended –
and will yet find you. For you, I’ve descended,
along the highways, down the soul’s appalling
deep chasms. I shall transmit myself through falling
live flames or crimson coals to conquer the distance,
if need be learn the tree bark’s tough resistance –
the calm and might of fighting men whose power
in danger springs from cool appraisal shower
upon me, bringing sober strength anew,
and I become as calm as 2 x 2.
Mute worlds lie in the depths, their stillness crying
inside my head; I shout: no-one’s replying
in war-dazed, silenced Serbia the distant,
and you are far away. My dreams, persistent,
are woven nightly in your voice, and during
the day it’s in my heart still reassuring –
and thus I keep my silence while, profoundly
detached, the cooling bracken stirs around me.
No longer can I guess when I will see you,
who were once firm and sure as psalms can be – you,
as lovely as the shadow and the light – you,
whom I could seek out mute, deprived of sight – you,
now with this landscape you don’t know entwined – you,
projected to the eyes, but from the mind – you,
once real till to the realm of dreams you fell – you,
observed from my own puberty’s deep well – you,
nagged jealously in my soul for a truthful
pledge that you love me, that upon the youthful
proud peak of life you’ll be my bride; I’m yearning
and then, with sober consciousness returning,
I do remember that you are my wife and
my friend – past three wild frontiers, terrified land.
Will autumn leave me here forgotten, aching?
My memory’s sharper over our lovemaking;
I once believed in miracles, forgetting
their age; above me, bomber squadrons setting
against the sky where I just watched the spark and
the colour of your eyes – the blue then darkened,
the bombs then longed to fall. I live despite them
and I am captive. I have weighed up, item
by painful item, all my hopes still tended –
and will yet find you. For you, I’ve descended,
along the highways, down the soul’s appalling
deep chasms. I shall transmit myself through falling
live flames or crimson coals to conquer the distance,
if need be learn the tree bark’s tough resistance –
the calm and might of fighting men whose power
in danger springs from cool appraisal shower
upon me, bringing sober strength anew,
and I become as calm as 2 x 2.
inviata da Riccardo Gullotta - 13/7/2020 - 21:10
Lingua: Francese
Traduction française / Francia fordítás / Traduzione francese / French translation / Ranskankielinen käännös:
Jean-Luc Moreau
Jean-Luc Moreau
LETTRE À SA FEMME
Dans les profondeurs, muets, des mondes veillent,
le silence n’est qu’un cri dans mon oreille ;
mais qui donc me répondrait quand moi je crie ?
La querre a biffé la lointane Serbie…
Lointaine, tu l’es aussi, ta voix qu’en rêve
J’entends, vibre en mon cœur quand le jour se lève…
ah que dire quand alentour, froide, fière,
chuchotante se redresse la fougère ?
Quand pourrai-je te revoir, ô mon amante,
femme grave comme un psaume et rassurante,
belle comme la lumière et comme l’ombre,
qu’aveugle, muet j’ atteindrais sans encombre ?
Tu te perds à présent dans le paysage
mais du tréfonds de moi monte ton visage
tu étais le réel, tu n’es plus qu’songe
et dans le puits des jours anciens tu replonges
l’enfant jaloux qui veut savoir si tu l’aimes,
et l’espoir que tu sois ma femme à l’extrême
sommet de ma jeunesse, un jour, me soulève
comme alors, et je m’éveille de mon rêve.
Je le sais, tu es ma femme et mon amie
en dépit de trois frontières d’infamie.
De nos baisers le souvenir se ravive…
Vais-je croupir ici quand l’automne arrive ?
J’ai caressé les chimères les plus folles ;
aujourd’hui les escadrilles me survolent,
l’azur où je retrouvais tes yeux se plombe,
du sein des soutes là-haut tombent les bombes ;
et je vis malgré cette guerre qui dure ;
captif, de tout espoir j’ai pris la mesure,
mais toi je rejoindrai quoi qu’il en coûte,
toi pour qui j’ai parcouru la longue route
de l’âme, et tous ces pays ; car ni la braise
pourpre ne m’arrêtra ni la fournaise,
et s’il le faut l’endurance de l’écorcre…
Une paix – qui vaut le pouvoir et les armes –
La paix d’un homme endurci dans les alarmes
descends dans mon cœur… Et sur moi de s’abattre
la lucidité du deux-fois-deux-font-quatre.
Lager Heidenau, dans la montagne au-dessus da Zagubica,
août-septembre 1944.
Dans les profondeurs, muets, des mondes veillent,
le silence n’est qu’un cri dans mon oreille ;
mais qui donc me répondrait quand moi je crie ?
La querre a biffé la lointane Serbie…
Lointaine, tu l’es aussi, ta voix qu’en rêve
J’entends, vibre en mon cœur quand le jour se lève…
ah que dire quand alentour, froide, fière,
chuchotante se redresse la fougère ?
Quand pourrai-je te revoir, ô mon amante,
femme grave comme un psaume et rassurante,
belle comme la lumière et comme l’ombre,
qu’aveugle, muet j’ atteindrais sans encombre ?
Tu te perds à présent dans le paysage
mais du tréfonds de moi monte ton visage
tu étais le réel, tu n’es plus qu’songe
et dans le puits des jours anciens tu replonges
l’enfant jaloux qui veut savoir si tu l’aimes,
et l’espoir que tu sois ma femme à l’extrême
sommet de ma jeunesse, un jour, me soulève
comme alors, et je m’éveille de mon rêve.
Je le sais, tu es ma femme et mon amie
en dépit de trois frontières d’infamie.
De nos baisers le souvenir se ravive…
Vais-je croupir ici quand l’automne arrive ?
J’ai caressé les chimères les plus folles ;
aujourd’hui les escadrilles me survolent,
l’azur où je retrouvais tes yeux se plombe,
du sein des soutes là-haut tombent les bombes ;
et je vis malgré cette guerre qui dure ;
captif, de tout espoir j’ai pris la mesure,
mais toi je rejoindrai quoi qu’il en coûte,
toi pour qui j’ai parcouru la longue route
de l’âme, et tous ces pays ; car ni la braise
pourpre ne m’arrêtra ni la fournaise,
et s’il le faut l’endurance de l’écorcre…
Une paix – qui vaut le pouvoir et les armes –
La paix d’un homme endurci dans les alarmes
descends dans mon cœur… Et sur moi de s’abattre
la lucidité du deux-fois-deux-font-quatre.
Lager Heidenau, dans la montagne au-dessus da Zagubica,
août-septembre 1944.
inviata da Riccardo Gullotta - 14/7/2020 - 19:40
Lingua: Serbo
Српски превод / Szerb fordítás / Traduzione serba / Serbian translation / Traduction serbe / Serbialainen käännös :
Fehér Illés
Fehér Illés
PISMO VOLJENOJ
Dubina je puna muka, nemi svet,
u ušima mi tišina urla i povičem,
ali odgovora nema iz divlje,
daleke, ratom omeđene Srbije,
a ti si daleko. Glas tvoj dopire
kroz snove – danju srce te dotiče –
pa ćutim, dok neke ohole biljke
oko mene sa prirodom se mire.
Ne znam, kad mogu te ponovo sresti
bila si čvrsta, teška, kao poema,
i lepa kao svetlost, kao senka,
koju i nemo i slepo bi našao,
sad si izvan horizonta, očima
te tražim, um te iznutra priziva,
stvarnost u san je sada pretvorena,
utonulo u bunar puberteta
ljubomorno pitam: voliš li me još?
i da na vrhuncu mladosti jednom
supruga ćeš mi biti, – opet se nadam
i kad se na budne staze vraćam
znam, da jesi. Supruga i družica –
samo daleka! Iza tri surovih granica.
Već je jesen. Zar me ovde ostavlja?
Na poljupce jasna su sećanja;
čekajući čudo provodim vreme,
dok smrtonosni rojevi zuje iznad mene;
diveći se plavetnilu neba tvoje oko
sam video, ali postalo je mračno
i bombama je padati htelo. Rob sam –
uprkos njih živim. Procenio sam
postojanje i sve što nadu priziva,
i duž puteva duha i granica –
do tebe stižem; preko jarkog žara,
ako treba i kroz strahote pakla
ću se probiti i vratiti; ako treba
biću tvrdokoran kao kora drveta,
a u stalnoj opasnosti smirenost
u zlu odraslih, divljih muškaraca
me smiruje i poput hladnog vala:
zakon 2×2 me obliva.
Lager Heidenau iznad Žagubice u brdima,
VIII-IX 1944.
Dubina je puna muka, nemi svet,
u ušima mi tišina urla i povičem,
ali odgovora nema iz divlje,
daleke, ratom omeđene Srbije,
a ti si daleko. Glas tvoj dopire
kroz snove – danju srce te dotiče –
pa ćutim, dok neke ohole biljke
oko mene sa prirodom se mire.
Ne znam, kad mogu te ponovo sresti
bila si čvrsta, teška, kao poema,
i lepa kao svetlost, kao senka,
koju i nemo i slepo bi našao,
sad si izvan horizonta, očima
te tražim, um te iznutra priziva,
stvarnost u san je sada pretvorena,
utonulo u bunar puberteta
ljubomorno pitam: voliš li me još?
i da na vrhuncu mladosti jednom
supruga ćeš mi biti, – opet se nadam
i kad se na budne staze vraćam
znam, da jesi. Supruga i družica –
samo daleka! Iza tri surovih granica.
Već je jesen. Zar me ovde ostavlja?
Na poljupce jasna su sećanja;
čekajući čudo provodim vreme,
dok smrtonosni rojevi zuje iznad mene;
diveći se plavetnilu neba tvoje oko
sam video, ali postalo je mračno
i bombama je padati htelo. Rob sam –
uprkos njih živim. Procenio sam
postojanje i sve što nadu priziva,
i duž puteva duha i granica –
do tebe stižem; preko jarkog žara,
ako treba i kroz strahote pakla
ću se probiti i vratiti; ako treba
biću tvrdokoran kao kora drveta,
a u stalnoj opasnosti smirenost
u zlu odraslih, divljih muškaraca
me smiruje i poput hladnog vala:
zakon 2×2 me obliva.
Lager Heidenau iznad Žagubice u brdima,
VIII-IX 1944.
inviata da Riccardo Gullotta - 15/7/2020 - 18:59
×
![]()
[ 1944 ]
Vers / Poesia / A Poem by / Poème / Runo
Miklós Radnóti
1.Zene / Musica / Music / Musique / Sävel:
Ferenc Mocsári
Előadja / Interpreti / Performed by / Interprétée par / Laulavat:
Gabriella Mocsári
2. Zene / Musica / Music / Musique / Sävel:
Audionautix [Calm blue lake]
Előadja / Interpreti / Performed by / Interprétée par / Laulavat:
Jason Shaw
Quando Miklós Radnóti, poeta ungherese, ebreo, scrisse questa poesia nel lager di Heidenau nutriva ancora delle speranze. Mancava un mese al suo assassinio.
Si veda l'introduzione alla Hetedik ecloga per un quadro esauriente.
[Riccardo Gullotta]