Levél a hitvehez

Miklós Rádnoti

Originale

English translation / Angol fordítás / Traduzione inglese / T...

LEVÉL A HITVEHEZ A mélyben néma, hallgató világok, üvölt a csönd fülemben s felkiáltok, de nem felelhet senki rá a távol, a háborúba ájult Szerbiából s te messze vagy. Hangod befonja álmom, s szivemben nappal ujra megtalálom,— hát hallgatok, míg zsong körém felállván sok hűvös érintésü büszke páfrány. Mikor láthatlak ujra, nem tudom már, ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár, s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék, s kihez vakon, némán is eltalálnék, most bujdokolsz a tájban és szememre belülről lebbensz, így vetít az elme; valóság voltál, álom lettél ujra, kamaszkorom kútjába visszahullva féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e? s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer, a hitvesem leszel,—remélem ujra s az éber lét útjára visszahullva tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom,— csak messze vagy. Túl három vad határon. S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még? A csókjainkról élesebb az emlék; sodákban hittem s napjuk elfeledtem, bombázórajok húznak el felettem; szemed kékjét csodáltam épp az égen, de elborult s a bombák fönt a gépben zuhanni vágytak. Ellenükre élek,— s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek fölmértem s mégis eltalálok hozzád; megjártam érted én a lélek hosszát,— s országok útjait; bíbor parázson, ha kell, zuhanó lángok közt varázslom majd át magam, de mégis visszatérek; ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg, s a folytonos veszélyben, bajban élő vad férfiak fegyvert s hatalmat érő nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám: a 2×2 józansága hull rám. (Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben, 1944. augusztus-szeptember/)

LETTER TO MY WIFE Mute worlds lie in the depths, their stillness crying inside my head; I shout: no-one’s replying in war-dazed, silenced Serbia the distant, and you are far away. My dreams, persistent, are woven nightly in your voice, and during the day it’s in my heart still reassuring – and thus I keep my silence while, profoundly detached, the cooling bracken stirs around me. No longer can I guess when I will see you, who were once firm and sure as psalms can be – you, as lovely as the shadow and the light – you, whom I could seek out mute, deprived of sight – you, now with this landscape you don’t know entwined – you, projected to the eyes, but from the mind – you, once real till to the realm of dreams you fell – you, observed from my own puberty’s deep well – you, nagged jealously in my soul for a truthful pledge that you love me, that upon the youthful proud peak of life you’ll be my bride; I’m yearning and then, with sober consciousness returning, I do remember that you are my wife and my friend – past three wild frontiers, terrified land. Will autumn leave me here forgotten, aching? My memory’s sharper over our lovemaking; I once believed in miracles, forgetting their age; above me, bomber squadrons setting against the sky where I just watched the spark and the colour of your eyes – the blue then darkened, the bombs then longed to fall. I live despite them and I am captive. I have weighed up, item by painful item, all my hopes still tended – and will yet find you. For you, I’ve descended, along the highways, down the soul’s appalling deep chasms. I shall transmit myself through falling live flames or crimson coals to conquer the distance, if need be learn the tree bark’s tough resistance – the calm and might of fighting men whose power in danger springs from cool appraisal shower upon me, bringing sober strength anew, and I become as calm as 2 x 2.