Language   

Η σονάτα του σεληνόφωτος

Yannis Ritsos / Γιάννης Ρίτσος
Back to the song page with all the versions


OriginalMagyar fordítás / Ουγγαρική μετάφραση / Traduzione ungherese / Hungari...
Η ΣΟΝΆΤΑ ΤΟΥ ΣΕΛΗΝΌΦΩΤΟΣ

[Ἀνοιξιάτικο βράδι. Μεγάλο δωμάτιο παλιοῦ σπιτιοῦ. Μιά ἡλικιωμένη γυναίκα, ντυμένη στά μαῦρα, μιλάει σ' ἕναν νέο. Δέν ἔχουν ἀνάψει φῶς. Ἀπ' τά δυό παράθυρα μπαίνει ἕνα ἀμείλικτο φεγγαρόφωτο. Ξέχασα νά πῶ ὅτι ἡ Γυναίκα μέ τά Μαῦρα ἔχει ἐκδώσει δυό-τρεῖς ἐνδιαφέρουσες ποιητικές συλλογές θρησκευτικῆς πνοῆς. Λοιπόν, ἡ Γυναίκα μέ τά Μαῦρα μιλάει στόν Νέο]:

Ἄφησέ με νἄρθω μαζί σου. Τί φεγγάρι ἀπόψε!
Εἶναι καλό τό φεγγάρι, - δέ θά φαίνεται
πού ἀσπρίσαν τά μαλλιά μου. Τό φεγγάρι
θά κάνει πάλι χρυσά τά μαλλιά μου. Δέ θά καταλάβεις.
Ἄφησέ με νἄρθω μαζί σου.

Ὅταν ἔχει φεγγάρι μεγαλώνουν οἱ σκιές μές στό σπίτι,
ἀόρατα χέρια τραβοῦν τίς κουρτίνες,
ἕνα δάχτυλο ἀχνό γράφει στή σκόνη τοῦ πιάνου
λησμονημένα λόγια — δέ θέλω νά τ' ἀκούσω. Σώπα.
Ἄφησέ με νἄρθω μαζί σου

λίγο πιό κάτου, ὥς τή μάντρα τοῦ τουβλάδικου,
ὥς ἐκεῖ πού στρίβει ὁ δρόμος καί φαίνεται
ἡ πολιτεία τσιμεντένια κι ἀέρινη, ἀσβεστωμένη μέ φεγγαρόφωτο,
τόσο ἀδιάφορη κι ἄϋλη
τόσο θετική σάν μεταφυσική
πού μπορεῖς ἐπιτέλους νά πιστέψεις πώς ὑπάρχεις καί δέν ὑπάρχεις
πώς ποτέ δέν ὑπῆρξες, δέν ὑπῆρξε ο χρόνος κ' ἡ φθορά του.
Ἄφησέ με νἄρθω μαζί σου.

Θά καθήσουμε λίγο στό πεζούλι, πάνω στό ὕψωμα,
κι ὅπως θά μᾶς φυσάει ὁ ἀνοιξιάτικος ἀέρας
μπορεῖ νά φανταστοῦμε κιόλας πώς θά πετάξουμε,
γιατί, πολλές φορές, καί τώρα ἀκόμη, ἀκούω τό θόρυβο τοῦ φουστανιοῦ μου,
σάν τό θόρυβο δυό δυνατῶν φτερῶν πού ἀνοιγοκλείνουν,
κι ὅταν κλείνεσαι μέσα σ' αὐτόν τόν ἦχο τοῦ πετάγματος

νιώθεις κρουστό τό λαιμό σου, τά πλευρά σου, τή σάρκα σου,
κ' ἔτσι σφιγμένος μές στούς μυῶνες τοῦ γαλάζιου ἀγέρα,
μέσα στά ρωμαλέα νεῦρα τοῦ ὕψους,
δέν ἔχει σημασία ἄν φεύγεις ἤ ἄν γυρίζεις
κι οὔτε ἔχει σημασία πού ἀσπρίσαν τά μαλλιά μου,
(δέν εἶναι τοῦτο ἡ λύπη μου - ἡ λύπη μου
εἶναι πού δέν ἀσπρίζει κ' ἡ καρδιά μου).
Ἄφησέ με νἄρθω μαζί σου.

Τό ξέρω πώς καθένας μονάχος πορεύεται στόν ἔρωτα,
μονάχος στή δόξα καί στό θάνατο.
Τό ξέρω. Τό δοκίμασα. Δέν ὠφελεῖ.
Ἄφησέ με νἄρθω μαζί σου.

Τοῦτο τό σπίτι στοίχειωσε, μέ διώχνει -
θέλω νά πῶ ἔχει παλιώσει πολύ, τά καρφιά ξεκολλᾶνε,
τά κάδρα ρίχνονται σά νά βουτᾶνε στό κενό,
οἱ σουβάδες πέφτουν ἀθόρυβα

ὅπως πέφτει τό καπέλο τοῦ πεθαμένου ἀπ' τήν κρεμάστρα στό σκοτεινό διάδρομο
ὅπως πέφτει τό μάλλινο τριμμένο γάντι τῆς σιωπῆς ἀπ' τά γόνατά της
ἤ ὅπως πέφτει μιά λουρίδα φεγγάρι στήν παλιά, ξεκοιλιασμένη πολυθρόνα.

Κάποτε ὑπῆρξε νέα κι αὐτή, - ὄχι ἡ φωτογραφία πού κοιτᾶς μέ τόση δυσπιστία-
λέω γιά τήν πολυθρόνα, πολύ ἀναπαυτική, μποροῦσες ὧρες ὁλόκληρες νά κάθεσαι
καί μέ κλεισμένα μάτια νά ὀνειρεύεσαι ὅ,τι τύχει
- μιάν ἀμμουδιά στρωτή, νοτισμένη, στιλβωμένη ἀπό φεγγάρι,
πιό στιλβωμένη ἀπ' τά παλιά λουστρίνια μου πού κάθε μήνα τά δίνω
στό στιλβωτήριο τῆς γωνιᾶς,
ἤ ἕνα πανί ψαρόβαρκας πού χάνεται στό βάθος λικνισμένο ἀπ' τήν ἴδια του ἀνάσα,
τριγωνικό πανί σά μαντίλι διπλωμένο λοξά μόνο στά δυό
σά νά μήν εἶχε τίποτα νά κλείσει ἤ νά κρατήσει
ἤ ν' ἀνεμίσει διάπλατο σέ ἀποχαιρετισμό.Πάντα μου εἶχα μανία μέ τά μαντίλια,
ὄχι γιά νά κρατήσω τίποτα δεμένο,
τίποτα σπόρους λουλουδιῶν ἤ χαμομήλι μαζεμένο στούς ἀγρούς μέ τό λιόγερμα
ἤ νά τό δέσω τέσσερις κόμπους σάν τό σκουφί πού φορᾶνε οἱ ἐργάτες
στ' ἀντικρυνό γιαπί
ἤ νά σκουπίζω τά μάτια μου, - διατήρησα καλή τήν ὅρασή μου·
ποτέ μου δέ φόρεσα γυαλιά. Μιά ἁπλή ἰδιοτροπία τά μαντίλια.

Τώρα τά διπλώνω στά τέσσερα, στά ὀχτώ, στά δεκάξη
ν' ἀπασχολῶ τά δάχτυλά μου. Καί τώρα θυμήθηκα
πώς ἔτσι μετροῦσα τή μουσική σάν πήγαινα στό Ὠδεῖο
μέ μπλέ ποδιά κι ἄσπρο γιακά, μέ δυό ξανθές πλεξοῦδες
- 8, 16, 32, 64, -
κρατημένη ἀπ' τό χέρι μιᾶς μικρῆς φίλης μου ροδακινιᾶς ὅλο φῶς καί
ρόζ λουλούδια,
(συχώρεσέ μου αὐτά τά λόγια κακή συνήθεια) 32, 64, - κ' οἱ δικοί μου στήριζαν
μεγάλες ἐλπίδες στό μουσικό μου τάλαντο. Λοιπόν, σοὔλεγα γιά τήν πολυθρόνα -
ξεκοιλιασμένη - φαίνονται οἱ σκουριασμένες σοῦστες, τά ἄχερα -
ἔλεγα νά τήν πάω δίπλα στό ἐπιπλοποιεῖο,
μά ποῦ καιρός καί λεφτά καί διάθεση - τί νά πρωτοδιορθώσεις; -
ἔλεγα νά ρίξω ἕνα σεντόνι πάνω της, - φοβήθηκα
τ' ἄσπρο σεντόνι σέ τέτοιο φεγγαρόφωτο. Ἐδῶ κάθησαν
ἄνθρωποι πού ὀνειρεύτηκαν μεγάλα ὄνειρα, ὅπως κ' ἐσύ κι ὅπως κ' ἐγώ ἄλλωστε,
καί τώρα ξεκουράζονται κάτω ἀπ' τό χῶμα δίχως νά ἐνοχλοῦνται ἀπ'
τή βροχή ἤ τό φεγγάρι.
Ἄφησέ με νἄρθω μαζί σου.

Θά σταθοῦμε λιγάκι στήν κορφή τῆς μαρμάρινης σκάλας τοῦ Ἅη-Νικόλα,
ὕστερα ἐσύ θά κατηφορίσεις κ' ἐγώ θά γυρίσω πίσω
ἔχοντας στ' ἀριστερό πλευρό μου τή ζέστα ἀπ' τό τυχαῖο ἄγγιγμα τοῦ ακκακιοῦ σου
κι ἀκόμη μερικά τετράγωνα φῶτα ἀπό μικρά συνοικιακά παράθυρα
κι αὐτή τήν πάλλευκη ἄχνα ἀπ' τό φεγγάρι ποὖναι σά μιά μεγάλη
συνοδεία ἀσημένιων κύκνων -
καί δέ φοβᾶμαι αὐτή τήν ἔκφραση, γιατί ἐγώ
πολλές ἀνοιξιάτικες νύχτες συνομίλησα ἄλλοτε μέ τό Θεό πού μοῦ ἐμφανίστηκε
ντυμένος τήν ἀχλύ καί τή δόξα ἑνός τέτοιου σεληνόφωτος,
καί πολλούς νέους, πιό ὡραίους κι ἀπό σένα ἀκόμη, τοῦ ἐθυσίασα,
ἔτσι λευκή κι ἀπρόσιτη ν' ἀτμίζομαι μές στή λευκή μου φλόγα,
στή λευκότητα τοῦ σεληνόφωτος,
πυρπολημένη ἀπ' τ' ἀδηφάγα μάτια τῶν ἀντρῶν κι ἀπ' τή δισταχτικήν
ἔκσταση τῶν ἐφήβων,
πολιορκημένη ἀπό ἐξαίσια, ἡλιοκαμμένα σώματα,
ἄλκιμα μέλη γυμνασμένα στό κολύμπι, στό κουπί, στό στίβο,
στό ποδόσφαιρο (πού ἔκανα πώς δέν τἄ βλεπα)
μέτωπα, χείλη καί λαιμοί, γόνατα, δάχτυλα καί μάτια,
στέρνα καί μπράτσα καί μηροί (κι ἀλήθεια δέν τἄ‘βλεπα)
- ξέρεις, καμμιά φορά, θαυμάζοντας, ξεχνᾶς, ὅ,τι θαυμάζεις,σοῦ φτάνει ὁ θαυμασμός σου, -
θέ μου, τί μάτια πάναστρα, κι ἀνυψωνόμουν σέ μιάν ἀποθέωση
ἀρνημένων ἄστρων
γιατί, ἔτσι πολιορκημένη ἀπ' ἔξω κι ἀπό μέσα,
ἄλλος δρόμος δε μοὔμενε παρά μονάχα πρός τά πάνω ἤ πρός τά κάτω.
- Ὄχι, δέ φτάνει.
Ἄφησέ με νἄ’ρθω μαζί σου.

Τό ξέρω ἡ ὥρα πιά εἶναι περασμένη. Ἄφησέ με,
γιατί τόσα χρόνια, μέρες καί νύχτες καί πορφυρά μεσημέρια,
ἔμεινα μόνη,ἀνένδοτη, μόνη καί πάναγνη,
ἀκόμη στή συζυγική μου κλίνη πάναγνη καί μόνη,
γράφοντας ἔνδοξους στίχους στά γόνατα τοῦ Θεοῦ,
στίχους πού, σέ διαβεβαιῶ, θά μείνουνε σά λαξευμένοι σέ ἄμεμπτο μαρμαρο
πέρα ἀπ' τή ζωή μου καί τή ζωή σου, πέρα πολύ. Δέ φτάνει. Ἄφησέ με νἄρθω μαζί σου.

Τοῦτο τό σπίτι δέ μέ σηκώνει πιά.
Δέν ἀντέχω νά τό σηκώνω στή ράχη μου.
Πρέπει πάντα νά προσέχεις, νά προσέχεις,
νά στεριώνεις τόν τοῖχο μέ τό μεγάλο μπουφέ
νά στεριώνεις τόν μπουφέ μέ τό πανάρχαιο σκαλιστό τραπέζι
νά στεριώνεις τό τραπέζι μέ τίς καρέκλες
νά στεριώνεις τίς καρέκλες μέ τά χέρια σου
νά βάζεις τόν ὦμο σου κάτω ἀπ' τό δοκάρι πού κρέμασε.
Καί τό πιάνο, σά μαῦρο φέρετρο κλεισμένο. Δέν τολμᾶς νά τ' ἀνοίξεις.
Ὅλο νά προσέχεις, νά προσέχεις, μήν πέσουν, μήν πέσεις. Δἐν ἀντέχω.
Ἄφησέ με νἄρθω μαζί σου.

Τοῦτο τό σπίτι, παρ' ὅλους τούς νεκρούς του, δέν ἐννοεῖ νά πεθάνει.
Ἐπιμένει νά ζεῖ μέ τούς νεκρούς του
νά ζεῖ ἀπ' τούς νεκρούς του
νά ζεῖ ἀπ' τή βεβαιότητα τοῦ θανάτου του
καί νά νοικοκυρεύει ἀκόμη τούς νεκρούς του σ' ἑτοιμόρροπα κρεββάτια
καί ράφια.
Ἄφησέ με νἄρθω μαζί σου.

Ἐδῶ, ὅσο σιγά κι ἄν περπατήσω μές στήν ἄχνα τῆς βραδιᾶς,
εἴτε μέ τίς παντοῦφλες, εἴτε ξυπόλυτη,
κάτι θά τρίξει, - ἕνα τζάμι ραγίζει ἤ κάποιος καθρέφτης,
κάποια βήματα ἀκούγονται, - δέν εἶναι δικά μου.
Ἔξω, στό δρόμο μπορεῖ νά μήν ἀκούγονται τοῦτα τά βήματα, -
ἡ μεταμέλεια, λένε, φοράει ξυλοπάπουτσα, -
κι ἄν κάνεις νά κοιτάξεις σ' αὐτόν ἤ στόν ἄλλον καθρέφτη,
πίσω ἀπ' τή σκόνη καί τίς ραγισματιές,
διακρίνεις πιό θαμπό καί πιό τεμαχισμένο τό πρόσωπό σου,
τό πρόσωπό σου πού ἄλλο δέ ζήτησες στή ζωή παρά νά τό κρατήσεις
καθάριο κι ἀδιαίρετο.

Τά χείλη τοῦ ποτηριοῦ γυαλίζουν στό φεγγαρόφωτο
σάν κυκλικό ξυράφι πῶς νά τό φέρω στά χείλη μου;
ὅσο κι ἄν διψῶ, - πῶς νά τό φέρω; - Βλέπεις;
ἔχω ἀκόμη διάθεση γιά παρομοιώσεις, - αὐτό μοῦ ἀπόμεινε,
αὐτό μέ βεβαιώνει ἀκόμη πώς δέ λείπω.
Ἄφησέ με νἄρθω μαζί σου…

Φορές-φορές, τήν ὥρα πού βραδιάζει, ἔχω τήν αἴσθηση
πώς ἔξω ἀπ' τά παράθυρα περνάει ὁ ἀρκουδιάρης μέ τή γριά βαρειά του ἀρκούδα
μέ τό μαλλί της ὅλο ἀγκάθια καί τριβόλια
σηκώνοντας σκόνη στό συνοικιακό δρόμο
ἕνα ἐρημικό σύννεφο σκόνη πού θυμιάζειτό σούρουπο
καί τά παιδιά ἔχουν γυρίσει σπίτια τους γιά τό δεῖπνο καί δέν τ' ἀφήνουν
πιά νά βγοῦν ἔξω
μ' ὅλο πού πίσω ἀπ' τούς τοίχους μαντεύουν τό περπάτημα τῆς γριᾶς ἀρκούδας-
κ' ἡ ἀρκούδα κουρασμένη πορεύεται μές στή σοφία τῆς μοναξιᾶς της,
μήν ξέροντας γιά ποῦ καί γιατί -
ἔχει βαρύνει, δέν μπορεῖ πιά νά χορεύει στά πισινά της πόδια
δέν μπορεῖ νά φοράει τή δαντελένια σκουφίτσα της νά διασκεδάζει τά παιδιά,
τούς ἀργόσχολους, τούς ἀπαιτητικούς,
καί τό μόνο πού θέλει εἶναι νά πλαγιάσει στό χῶμα
ἀφήνοντας νά τήν πατᾶνε στήν κοιλιά, παίζοντας ἔτσι τό τελευταῖο παιχνίδι της,
δείχνοντας τήν τρομερή της δύναμη γιά παραίτηση,
τήν ἀνυπακοή της στά συμφέροντα τῶν ἄλλων, στούς κρίκους τῶν χειλιῶν της,
στήν ἀνάγκη τῶν δοντιῶν της,
τήν ἀνυπακοή της στόν πόνο καί στή ζωή
μέ τή σίγουρη συμμαχία τοῦ θανάτου - ἔστω κ' ἑνός ἀργοῦ θανάτου -
τήν τελική της ἀνυπακοή στό θάνατο μέ τή συνέχεια καί τή γνώση τῆς ζωῆς
πού ἀνηφοράει μέ γνώση καί μέ πράξη πάνω ἀπ’ τή σκλαβιά της.

Μά ποιός μπορεῖ νά παίξει ὥς τό τέλος αὐτό τό παιχνίδι;
Κ' ἡ ἀρκούδα σηκώνεται πάλι καί πορεύεται
ὑπακούοντας στό λουρί της, στούς κρίκους της, στά δόντια της,
χαμογελώντας μέ τά σκισμένα χείλη της στίς πενταροδεκάρες
πού τῆς ρίχνουνε τά ὡραῖα κι ἀνυποψίαστα παιδιά
(ὡραῖα ἀκριβῶς γιατί εἶναι ἀνυποψίαστα)
καί λέγοντας εὐχαριστῶ. Γιατί οἱ ἀρκοῦδες πού γεράσανε
τό μόνο πού ἔμαθαν νά λένε εἶναι: εὐχαριστῶ, εὐχαριστῶ.
Ἄφησέ με νἄρθω μαζί σου.

Τοῦτο τό σπίτι μέ πνίγει. Μάλιστα ἡ κουζίνα
εἶναι σάν τό βυθό τῆς θάλασσας. Τά μπρίκια κρεμασμένα γυαλίζουν
σά στρογγυλά, μεγάλα μάτια ἀπίθανων ψαριῶν,
τά πιάτα σαλεύουν ἀργά σάν τίς μέδουσες,
φύκια κι ὄστρακα πιάνονται στά μαλλιά μου - δέν μπορῶ νά τά ξεκολλήσω ὕστερα,
δέν μπορῶ ν' ἀνέβω πάλι στήν ἐπιφάνεια -
ὁ δίσκος μοῦ πέφτει ἀπ' τά χέρια ἄηχος, - σωριάζομαι
καί βλέπω τίς φυσαλίδες ἀπ' τήν ἀνάσα μου ν' ἀνεβαίνουν,ν' ανεβαίνουν
καί προσπαθῶ νά διασκεδάσω κοιτάζοντάς τες
κι ἀναρωτιέμαι τί θά λέει ἄν κάποιος βρίσκεται ἀπό πάνω καί βλέπει
αὐτές τίς φυσαλίδες,
τάχα πώς πνίγεται κάποιος ἤ πώς ἕνας δύτης ἀνιχνεύει τούς βυθούς;

Κι ἀλήθεια δέν εἶναι λίγες οἱ φορές πού ἀνακαλύπτω ἐκεῖ, στό βάθος τοῦ πνιγμοῦ,
κοράλλια καί μαργαριτάρια καί θησαυρούς ναυαγισμένων πλοίων,
ἀπρόοπτες συναντήσεις, καί χτεσινά καί σημερινά καί μελλούμενα,
μιάν ἐπαλήθευση σχεδόν αἰωνιότητας,
κάποιο ξανάσασμα, κάποιο χαμόγελο ἀθανασίας, ὅπως λένε,
μιάν εὐτυχία, μιά μέθη, κ' ἐνθουσιασμόν ἀκόμη,
κοράλλια καί μαργαριτάρια καί ζαφείρια·
μονάχα πού δέν ξέρω νά τά δώσω - ὄχι, τά δίνω·
μονάχα πού δέν ξέρω ἄν μποροῦν νά τά πάρουν - πάντως ἐγώ τά δίνω.
Ἄφησέ με νἄρθω μαζί σου…

Μιά στιγμή, νά πάρω τή ζακέτα μου.
Τοῦτο τόν ἄστατο καιρό, ὅσο νἆναι, πρέπει νά φυλαγόμαστε.
Ἔχει ὑγρασία τά βράδια, καί τό φεγγάρι
δέ σοῦ φαίνεται, ἀλήθεια, πώς ἐπιτείνει τήν ψύχρα;

Ἄσε νά σοῦ κουμπώσω τό πουκάμισο - τί δυνατό τό στῆθος σου,
- τί δυνατό φεγγάρι, - ἡ πολυθρόνα, λέω - κι ὅταν σηκώνω τό
φλιτζάνι ἀπ' τό τραπέζι
μένει ἀπό κάτω μιά τρύπα σιωπή, βάζω ἀμέσως τήν παλάμη μου ἐπάνω
νά μήν κοιτάξω μέσα,- ἀφήνω πάλι τό φλιτζάνι στή θέση του·
καί τό φεγγάρι μιά τρύπα στό κρανίο τοῦ κόσμου - μήν κοιτάξεις μέσα,
εἶναι μιά δύναμη μαγνητική πού σέ τραβάει - μήν κοιτάξεις, μήν κοιτᾶχτε,
ἀκοῦστε με πού σᾶς μιλάω - θά πέσετε μέσα. Τοῦτος ὁ ἴλιγγος
ὡραῖος, ἀνάλαφρος θά πέσεις, -
ἕνα μαρμάρινο πηγάδι τό φεγγάρι,
ἴσκιοι σαλεύουν καί βουβά φτερά, μυστηριακές φωνές - δέν τίς ἀκοῦτε;
Βαθύ-βαθύ τό πέσιμο,
βαθύ-βαθύ τό ἀνέβασμα,
τό ἀέρινο ἄγαλμα κρουστό μές στ' ἀνοιχτά φτερά του,
βαθειά-βαθειά ἡ ἀμείλικτη εὐεργεσία τῆς σιωπῆς, -
τρέμουσες φωταψίες τῆς ἄλλης ὄχθης, ὅπως ταλαντεύεσαι μές στό
ἴδιο σου τό κύμα,
ἀνάσα ὠκεανοῦ. Ὡραῖος, ἀνάλαφρος
ὁ ἴλιγγος τοῦτος, - πρόσεξε, θά πέσεις. Μήν κοιτᾶς ἐμένα,
ἐμένα ἡ θέση μου εἶναι τό ταλάντευμα - ὁ ἑξαίσιος ἴλιγγος. Ἔτσι κάθε ἀπόβραδο
ἔχω λιγάκι πονοκέφαλο, κάτι ζαλάδες.

Συχνά πετάγομαι στό φαρμακεῖο ἀπέναντι γιά καμμιάν ἀσπιρίνη,
ἄλλοτε πάλι βαριέμαι καί μένω μέ τόν πονοκέφαλό μου
ν' ἀκούω μές στούς τοίχους τόν κούφιο θόρυβο πού κάνουν οἱ σωλῆνες τοῦ νεροῦ,
ἤ ψήνω ἕναν καφέ, καί, πάντα ἀφηρημένη,
ξεχνιέμαι κ' ἑτοιμάζω δυό ποιός νά τόν πιεῖ τόν ἄλλον; -
ἀστεῖο ἀλήθεια, τόν ἀφήνω στό περβάζι νά κρυώνει
ἤ κάποτε πίνω καί τόν δεύτερο, κοιτάζοντας ἀπ' τό παράθυρο τόν πράσινο
γλόμπο τοῦ φαρμακείου
σάν τό πράσινο φῶς ἑνός ἀθόρυβου τραίνου πού ἔρχεται νά μέ πάρει
μέ τά μαντίλια μου, τά στραβοπατημένα μου παπούτσια,
τή μαύρη τσάντα μου, τά ποιήματά μου,
χωρίς καθόλου βαλίτσες - τί νά τίς κάνεις;
Ἄφησέ με νἄρθω μαζί σου.

Ἄ, φεύγεις; Καληνύχτα. Ὄχι, δέ θἄρθω. Καληνύχτα.
Ἐγώ θά βγῶ σέ λίγο. Εὐχαριστῶ. Γιατί, ἐπιτέλους, πρέπει
νά βγῶ ἀπ' αὐτό τό τσακισμένο σπίτι.
Πρέπει νά δῶ λιγάκι πολιτεία, - ὄχι, ὄχι τό φεγγάρι -
τήν πολιτεία μέ τά ροζιασμένα χέρια της, τήν πολιτεία τοῦ μεροκάματου,
τήν πολιτεία πού ὁρκίζεται στό ψωμί καί στή γροθιά της
τήν πολιτεία πού ὅλους μᾶς ἀντέχει στή ράχη της
μέ τίς μικρότητές μας, τίς κακίες, τίς ἔχτρες μας,
μέ τίς φιλοδοξίες, τήν ἄγνοιά μας καί τά γερατειά μας, -
ν' ἀκούσω τά μεγάλα βήματα τῆς πολιτείας,
νά μήν ἀκούω πιά τά βήματά σου
μήτε τά βήματα τοῦ Θεοῦ, μήτε καί τά δικά μου βήματα.Καληνύχτα.


(Τό δωμάτιο σκοτεινιάζει. Φαίνεται πώς κάποιο σύννεφο θἄκρυψε τό φεγγάρι. Μονομιᾶς, σάν κάποιο χέρι νά δυνάμωσε τό ραδιόφωνο τοῦ γειτονικοῦ μπάρ, ἀκούστηκε μιά πολύ γνωστή μουσική φράση. Καί τότε κατάλαβα πώς ὅλη τούτη τή σκηνή τή συνόδευε χαμηλόφωνα ἡ «Σονάτα τοῦ Σεληνόφωτος», μόνο τό πρῶτο μέρος. Ὁ Νέος θά κατηφορίζει τώρα μ' ἕνα εἰρωνικό κ' ἴσως συμπονετικό χαμόγελο στά καλογραμμένα χείλη του καί μ' ἕνα συναίσθημα ἀπελευθέρωσης. Ὅταν θά φτάσει ἀκριβῶς στόν Ἅη-Νικόλα, πρίν κατέβει τή μαρμάρινη σκάλα, θά γελάσει, — ἕνα γέλιο δυνατό, ἀσυγκράτητο. Τό γέλιο του δέ θ' ἀκουστεῖ καθόλου ἀνάρμοστα κάτω ἀπ' τό φεγγάρι. Ἴσως τό μόνο ἀνάρμοστο νἆναι τό ὅτι δέν εἶναι καθόλου ἀνάρμοστο. Σέ λίγο ὁ Νέος θά σωπάσει, θά σοβαρευτεῖ καί θά πεῖ: «Ἡ παρακμή μιᾶς ἐποχῆς». Ἔτσι, ὁλότελα ἥσυχος πιά, θά ξεκουμπώσει πάλι τό πουκάμισό του καί θά τραβήξει τό δρόμο του. Ὅσο γιά τή γυναίκα μέ τά μαῦρα, δέν ξέρω ἄν βγῆκε τελικά ἀπ' τό σπίτι. Τό φεγγαρόφωτο λάμπει ξανά. Καί στίς γωνιές τοῦ δωματίου οἱ σκιές σφίγγονται ἀπό μιάν ἀβάσταχτη μετάνοια, σχεδόν ὀργή, ὄχι τόσο γιά τή ζωή, ὅσο γιά τήν ἄχρηστη ἐξομολόγηση. Ἀκοῦτε; Τό ραδιόφωνο συνεχίζει):


Αθήνα, Ιούνιος 1956
HOLDFÉNYSZONÁTA

Tavaszi este, tágas szoba egy öreg házban. Fekete ruhás idős asszony beszél egy ifjúhoz. Nem gyújtották fel a lámpákat. Mindkét ablakon a hold világít könyörtelenül. El is felejtettem említeni, a fekete ruhás asszony két-három érdekes, áhítatos verses kötet szerzője. Szóval a fekete ruhás hölgy beszél az ifjúhoz:

Hadd jöjjek veled. Micsoda Hold van ma éjszaka!
A Hold kedves – nem mutatja,
hogy hajam őszbe vegyül. A Hold újra
arannyá változtatja a hajamat. Nem is vennéd észre.
Hadd jöjjek veled.”

Holdvilágnál a szoba árnyai nagyobbra nőnek,
láthatatlan kezek rajzolják a függönyöket,
kísérteties ujj ír elfelejtett szavakat a zongora porába
Nem akarom őket hallani, csitt!

„Hadd jöjjek veled, egy kicsit lejjebb még, míg a téglagyár fala tart,
ahol az út kanyarodik, s a légies beton város feltűnik, holdfénytől fehérre meszelten,
olyan más és olyan megfoghatatlan,
oly bizonyos, mint a metafizika,
hogy végül elhiszed, hogy létezel is és nem is,
hogy soha nem is léteztél, s az idő a megsemmisülésével sohasem létezett.
Hadd jöjjek veled.

Ülünk majd kicsit az alacsony falon, fenn a dombon,
s ahogy a tavaszi szellő fúj körülöttünk,
talán elképzeljük azt is, hogy szállunk,
mert gyakran, s különösen most, hallom a saját ruhám hangját,
mintha két erőteljes szárny nyílna s csukódna,
érzed a torkod, bordáid és húsod feszes hálóját,
s mikor bezárod magadat ennek a repülésnek a hangjába,
érzed a torkod, bordáid és húsod feszes hálóját,
s így az azúr ég szűk izmai közepette,
a mennyek erős idegszálai közepette,
nem számít, hogy mész vagy visszatérsz,
nem számít, hogy mész vagy visszatérsz,
és nem számít, hogy a hajam fehér lett már
(mert nem ez a bánatom – a bánatom az, hogy a szívem
fehérré nem vált).
Hadd jöjjek veled.

Tudom, hogy mindegyikünk egyedül utazik a szeretetbe,
egyedül a hithez és a halálba.
Tudom ezt, én kipróbáltam, ez nem segít.
Hadd jöjjek veled.

Ez a ház kísértet járta, vadászik rám –
amit mondok az az, hogy megvénült már, a szegek meglazultak,
a képek lógnak, mintha a semmibe lennének mártva,
a vakolat hangtalanul hullik alá,
mint a halott ember kalapja hullik le a szegről a sötét előcsarnokban,
mint a molyrágta kesztyű hullik le a csend térdéről,
vagy, mint ahogy a holdsugár esik az öreg, kibelezett karosszékre.

Egykor ez is új volt – nem a fénykép, melyre oly kétkedve bámulsz –
a karosszéket mondom, nagyon kényelmes volt, órákig ülhettél benne
csukott szemmel álmodozva bármiről, ami csak eszedbe jutott,
homokos tengerpartról, mely sima és nedves, fénylik a holdfényben,
jobban fénylik, mint a régi bőr cipőm, melyet minden hónapban a sarki cipőfényezőhöz küldtem,
vagy, mint a halászhajó vitorlája, mely saját sóhajától meglékelten süllyed,
egy háromszögű vitorla, mint egy kendő, ferdén félbe hajtva,
mivel nem volt mit befognia vagy megtartania,
nem volt kinek búcsút inteni vele. Mindig is rajongtam a kendőkért,
nem azért, hogy bármit beléjük kössek,
naplementés mezőkön szedett virágmagokat vagy kamillát,
nem azért, hogy négy csomót kössek a csücskeire, mint a munkások fejfedői az útmenti építkezéseken,
sem azért, hogy a szemeimet legyezgessem – mindig vigyáztam a szemem világára;
sohasem viseltem szemüveget. Csak egy ártalmatlan önkifejező eszköz, a kendő.

Most negyedekbe hajtom, nyolcadokba, tizenhatrétbe,
hogy ujjaimat lefoglaljam. És visszaemlékszem, így számoltam a zenét mikor az Odeionba mentem
kék kötényben és fehér gallérral, két szőke fonattal,
- 8, 16, 32, 64 –,
kéz a kézben egy kis barátommal, hamvas, csupa világos csokorbaszedett virág,
(bocsáss meg az ilyen hozzáfűzésekért – rossz szokás) – 32, 64 –
a családom nagy reményeket fűzött a zenei tehetségemhez. De a karosszékről kezdtem el beszélni,
kibelezett – a rozsdás rugói kilátszanak, s a tömés – a szomszéd bútoroshoz akartam már küldeni –
de hol van az idő, a pénz és a hajlandóság? –mit javítsunk meg először?
Gondoltam, lepedőt terítek rá – úgy féltem a fehér lepedőtől a holdfényben.
Emberek ültek itt, kik nagyszerű álmokat álmodtak, mint te meg én,
s most a föld alatt nyugszanak esőtől vagy holdtól háborítatlanul.
Hadd jöjjek veled.

Egy kis időre megállunk a Szent Miklós márvány lépcsőinek tetején,
aztán te leereszkedsz, én pedig visszafordulok,
baloldalamon kabátod és néhány napfolt érintésének melegével, mely a szomszédos kis ablakból jön,
és ez a tiszta fehér köd a Holdból, mint ezüst hattyúk hosszú sora –
és én nem félek ettől a tüneménytől, mivel sok tavaszi estén át beszélgettem Istennel,
ki épp ilyen holdsugár ködébe és dicsőségébe öltözött
és sok ifjú embert, még nálad is szebbeket, áldoztam fel néki –
Feloldódtam, oly fehér, oly elérhetetlen, fehér lángjaim között, a holdfény fehérjében.
felégtem a férfiak hívogató tekintetétől és az ifjak elragadtatott rajongásától,
pompás bronz testektől ostromoltan,
erős végtagok dolgoznak a medencében, evezőkkel, a pályán, futballozva (úgy tettem, mintha nem látnám őket)
homlokok, ajkak, nyakak, térdek, ujjak és szemek,
mellkasok és karok és dolgok (melyeket valóban nem láttam) –
tudod, néha mikor elragadtatsz, el is felejted, hogy mitől ragadtattál el,
az elragadtatás önmagában elég –
Istenem, micsoda csillagfényű szemek, és a hulló csillagok magasságába emeltettem,
mert kívül-belülről ostromoltan,
nem maradt más út nekem, csak felfelé vagy lefelé. – Nem, ez sem elég.
Hadd jöjjek veled.

Tudom, nagyon késő van. Engedj,
hiszen oly sok éven át – nappal, éjjel és karmazsin estéken át – voltam egyedül,
dermedten, egyedül és szeplőtelenül,
még a hitvesi ágyamban is szeplőtelenül és egyedül,
dicsőítő verseket írva, hogy Isten lábai elé helyezzem őket,
verseket, melyekről biztosíthatlak, hogy kitartanak, mintha csak hibátlan márványba vésettek volna,
túl az én életemen és túl a tiéden, messze túl. S ez nem elég.
Hadd jöjjek veled.

Ez a ház nem visel el engem többé.
Én nem bírom tovább a hátamon cipelni.
Mindig óvatosnak kell lenned, óvatosnak,
hogy megtartsd a nagy falakat,
hogy megtartsd az asztalt a székekkel,
hogy megtartsd a székeket a kezeiddel,
hogy vállaidat a lebegő fénysugár alá helyezd.
És a zongora, mint egy lezárt fekete koporsó. Nem mered felnyitni.
Nagyon óvatosnak kell lenned, nagyon óvatosnak, ha lehullnak, te is lehullassz. Én nem bírom el.
Hadd jöjjek veled.

Ez a ház, habár egészen halott, nem akar meghalni.
Makacsul élni akar a halottjaival,
tovább élni halálában,
tovább élni halálának bizonyosságában,
és tovább őrizni a házat a halottjainak, a rothadó ágyakkal és polcokkal.
Hadd jöjjek veled.

Itt azonban hangtalanul sétálok az este ködében,
akárha papucsban, akárha mezítláb,
néhány hang lesz csak: üvegtábla vagy tükör törése,
néhány lépés hallatszik – nem az enyémek.
Odakint az utcán ezek a lépések talán nem hallatszanak –
a bűnbánat, azt mondják, fapapucsot hord –
és ha belenézel ebbe vagy abba a tükörbe,
a por és a repedések mögé,
megpillantatod az arcodat -sötétebb és töredezettebb-
az arcodat, melyet egész életben tisztán és egészben tartani igyekeztél.

Az üveg szája fénylik a holdfényben, mint egy görbe borotva – hogyan emelhetném ezt az én ajkaimhoz?
Habár nagyon szomjazom – hogyan emeljem? – látod?
Hasonlatokhoz van kedvem – ez legalább megmaradt nekem,
megerősít, hogy az értelmem még nem hagyott cserben.
Hadd jöjjek veled.

Néha, mikor az este leszáll, olyan érzésem van,
hogy odakint az ablakon túl a medvetáncoltató vonul el az öreg, termetes medvéjével,
bundája tele van égésekkel és tüskékkel,
felkavarja a szomszéd utca porát,
egy elhagyatott porfelhő, mely érzékelteti a szürkületet,
s a gyerekek hazatértek vacsorára s már nem engedik őket az utcára,
mégha a falak mögül meg is sejtik az öreg medve elhaladását –
és a fáradt medve elhalad magányosságának bölcsességében, nem tudva merre és miért –
súlyossá vált, többé nem tud táncolni megdagadt lábain,
nem tudja viselni fűzős kalapját, hogy a gyerekeket, naplopókat és bámészkodókat szórakoztassa,
nem akar mást, mint lefeküdni a földre,
engedni őket, hogy a hasát tapossák, így játszva utolsó játékát,
megmutatva rettenetes erejét a lemondásra,
közönyét mások érdeklődése iránt, a gyűrűk iránt ajakaiban,
fogai erőszakossága iránt,
közönyét fájdalommal és élettel szemben,
a halál teljes bizonyosságában – mégha lassú halál is –
végső közönyösségét a halállal szemben, az élet tudásával és folytonosságával,
mely felemeli őt rabszolgaságából a tudásával és tetteivel.

De ki tudja a végsőkig játszani ezt a játékot?
És a medve felkel újra és tovább megy engedve pórázának, gyűrűinek és fogainak,
tépett ajkakkal mosolyogva a fillérekre, melyet gyönyörű és gyanútlan gyermekek dobálnak
(pontosabban gyönyörűek, mivel hogy gyanútlanok),
és köszönetet mondva. Mert a megöregedett medvék csak egy dolgot tudnak mondani: Köszönöm, köszönöm.
Hadd jöjjek veled.

Ez a ház megfojt engem. A konyha különösen olyan, mint a tenger mélységei.
A lógó kávéscsészék köralakban fénylenek, mint valószerűtlen halak hatalmas szemei,
a tányérok lassan hullámzanak, mint a medúzák,
hínárok és kagylók akadnak a hajamba - később már nem tudom őket meglazítani –
nem tudok visszajutni a felszínre –
a tálca halkan kiesik a kezemből – lemerülök,
és látom a lélegzetem buborékjait emelkedni és emelkedni,
és ahogy nézem őket, próbálom irányítani magamat,
s azon tűnődöm, mit gondolhat az, aki odafent van,
és látja a buborékokat,
talán hogy valaki megfulladt, vagy egy búvár kémleli a mélységet?

És valóban, nem egyszer felfedeztem ott a merülés mélységeiben
korallokat és gyöngyöket, hajótörött roncsok kincseit,
váratlan találkozásokat, múltat, jelent és eljövendőt,
majdhogynem a végtelenség bizonyosságát,
egy bizonyos nyugodtságot, egy bizonyos mosolyát a halhatatlanságnak, ahogy mondják,
boldogságot, részegséget, ihletettséget,
korallokat és gyöngyöket, zafírokat;
csak azt nem tudom, hogyan adjam őket – nem, én adom őket;
csak azt nem tudom, hogy el tudják-e venni – de én mégis adom őket.
Hadd jöjjek veled.

Egy perc csak, míg felveszem a kabátomat.
Amennyire változékony az idő, óvatosnak kell lennem.
Nyirkos az est, és őszintén, nem úgy tűnik neked,
mintha a hold erősítené a hideget?
Hadd gomboljam be az ingedet – milyen erős a mellkasod –
milyen erős a hold – a karosszék, úgy értem – és akárhányszor felemelem
a poharat az asztalról, a csend gödrét hagyja maga után. Ráhelyezem a tenyerem egyszer,
hogy ne lássak át rajta – visszateszem a poharat a helyére;
és a hold pedig egy lyuk a világ koponyáján – ne nézz rajta keresztül,
mágnesként vonz magához – ne nézd, egyikőtök se nézze,
figyelj jól arra, amit mondok – bele fogsz esni. Ez a szédülés,
gyönyörű, légies – bele fogsz esni –
a hold egy márvány kút,
árnyak kavarognak és néma szárnyak, titokzatos hangok – nem hallod őket?

Mélységes mély a zuhanás,
mélységes mély a megmászása,
a légies szobor nyitott szárnyaival körülvéve,
mélységes mély a csend hajthatatlan jóindulata –
remegő fények a túlparton, sodródsz a saját hullámoddal,
az óceán sóhajával. Gyönyörű, légies ez a kábulat – légy óvatos, lezuhansz.
Ne nézz rám, az én helyem ebben a hullámzásban van – ebben a pompás szédülésben.
És minden este egy kis fejfájásom, szédülési hullámom van.

Gyakran kisurranok a patikába az utca túloldalán néhány aszpirinért,
de néha túl fáradt vagyok, és itt maradok a fejfájásommal,
és hallgatom a csövek üreges zaját a falakban,
vagy kávét iszom, és szórakozottságomban, mint mindig,
megfeledkezem, és kettőt is csinálok – ki issza meg a másikat?
Igazán vicces, az ablakpárkányon hagyom hűlni,
vagy néha mindkettőt megiszom, kinézve az ablakon a patika világos, zöld
gömbjét figyelve, mely olyan, mint egy csendesen közeledő vonat zöld fénye,
mely azért jön, hogy elvigyen engem kendőimmel, lejárt cipőimmel, fekete tárcámmal, verseimmel,
de bőröndök nélkül – mihez kezdene bárki is velük?
Hadd jöjjek veled.

Oh, elmész? Jó éjszakát. Nem, én nem jövök. Jó éjszakát.
Én is indulok mindjárt. Köszönöm. Mert hát végül nekem is el kell hagynom ezt a leroggyant házat.
Látnom kell egy kicsit a várost – nem, nem a holdat –
a várost kérges kezeivel, a dolgozó várost,
a várost, mely kenyerével és öklével esküszik,
a várost, mely mindannyiunkat a hátán cipel
kicsinyességünkkel, bűneinkkel és gyűlöletünkkel,
becsvágyunkkal, tudatlanságunkkal és feledékenységünkkel.
Hallanom kell a város nagy lépteit,
és nem hallgatni tovább a te lépteidet,
vagy az Istenét, vagy a sajátomat. Jó éjszakát.

A szoba sötétbe fordul. Úgy látszik, mintha egy felhő takarta volna el a holdat. Hirtelen, mintha valaki bekapcsolta volna a rádiót a közeli bárban, egy nagyon ismerős zenefoszlány hallatszik. Aztán rájövök, ez a Holdfény Szonáta, épp csak az első felvonás játszódott nagyon lágyan ezalatt a jelenet alatt. Az Ifjú most lemegy a dombról egy ironikus, és talán együttérző mosollyal finoman ívelt ajkain, és a szabadulás érzésével. Amint eléri a Szent Miklóst, mielőtt lemegy a márvány lépcsőkön, nevetni fog – hangosan, önfeledten. Nevetése nem fog illetlennek tűnni a hold előtt. Talán az egyetlen illetlen dolog az, hogy semmi sem illetlen. Hamarosan az ifjú elcsendesedik, komollyá válik , és azt mondja: „ Egy korszak hanyatlása.” Újra teljesen lenyugodva ismét kigombolja ingét és folytatja útját. Ami a fekete ruhás nőt illeti, nem tudom, hogy végül kijutott-e a házból. A Hold ismét ragyog. És a szoba sarkaiban árnyak erősödnek elviselhetetlen megbánással, majdnem dühvel, nem annyira az élet miatt, mint inkább a hasztalan vallomás miatt. Hallod? A rádió játszik tovább..


Back to the song page with all the versions

Main Page

Note for non-Italian users: Sorry, though the interface of this website is translated into English, most commentaries and biographies are in Italian and/or in other languages like French, German, Spanish, Russian etc.




hosted by inventati.org